A kategorizálást nem tűrő Paár Julcsi népdalénekes és a Hangoló, Hang- és Zeneterápia megalkotója vallja, hogy a muzsika nem csupán esztétikai élményt nyújt számunkra, hanem mélyen formál minket már a születésünk előtt is.

1cimlap

– Hogyan vált az életed részévé a zene, milyen benyomások inspiráltak, hogy ezt a pályát válaszd?

– Nyolcévesen kezdtem el zongorázni a zeneiskolában. Nagyon szerettem, jól is ment, de egy idő után éreztem, hogy nem én vagyok a legjobb, és mivel maximalista vagyok, tudtam, hogy nem lesz belőlem zongoraművész. Gyerekként sok minden érdekelt; vonzott az irodalom, a rajzolás. A szüleim iparművészek, ezért támogattak abban, hogy művészetekkel foglalkozzam. Semmit sem kellett kötelező jelleggel csinálnom, ők mindig csak terelgettek. Amikor gimnáziumba kerültem, Pongor Gábor lett az énektanárom, aki egy napon elém állt, és közölte, hogy nagyon jó hangom van, benevezett engem egy népdalversenyre. Megnyertem a kerületi fordulót, a budapestit, majd az országost is. Itt karon fogott Széles András citeraművész, és bemutatott későbbi mesteremnek, Vakler Annának, akihez elkezdtem járni énekre. Teljesen magával ragadott a népzene, szemben a komolyzene feszes, szikár jellegével.

 

Ennyire frusztrált téged a komolyzene szigorú, szabályokra épülő világa?

Nagyon, ha teljesíteni kellett, mert nem vagyok egy izgulós típus, de a zongoravizsgákon mindig lámpalázam volt. A komolyzene olyan fegyelmezett munkát kíván, amivel nem tudtam teljesen azonosulni. Onnantól, hogy énekeltem, soha többé nem éreztem ezt a feszélyező nyomást. A népzene tiszta, egyszerű, mégis a maga cizelláltságában nagyon is összetett. Olyan elemi erővel bír, amiben maximálisan el tudom magam engedni. Szerencsés vagyok, mert már tizenévesen képessé váltam arra, hogy kikapcsoljak magam körül mindent a fellépéseimkor.
– Innentől tudatosan készültél a népzenei pályádra?

A választ, és még sok egyéb érdekességet elolvashatod a magazinban!